Pitigrilli - Kokain

Ez a könyv nem a kábítószerről mesél. Talán hatszor vagy hétszer ha megjelenik a történetben. Eufória, apáthia és persze a női hűtlenség. Olykor elég kiábrándító. Kiváló mű.

IV. fejezet

Kalantan Ter-Gregorianz asszony villája fehér volt és kerek, mint egy görög templom. Mellette háromszög alakú, zöldellő kis kert terült el. Olyan volt, mint egy zöld levél, egy szál menyasszonyi mirtuszvirág mellett.
           A villa úgy hatott, mintha egy tündér garzonlakása volna, olyan tündéré, aki a forgalomban levő mesékben még nem szerepel, de ideje volna végre szerepeltetni: a bujaság tündéréé.
           Tito és Nocera éjszaka értek oda, nyitott taxin. A kerek holdról szalag formájú felhő oldódott le,  amely olyan volt, mint kinyújtott kar, fáklyával kezében. Itt-ott szétszóródva apró csillagok tündököltek az égen, mint platinatörmelék, amit szétfújt a szellő.
           A kert sötétségében, a holdfényben, a rózsalugasok és pázsit közt tündöklőn fehérlettek a a keményített ingmellek, a frakk fekete keretében. A levegő tele volt az éjszakának, ennek az örökifjú, gyönyörű kokottnak az illatával. A két frakkos férfi kiszállt az autóból.
           Az előcsarnok régi római mintára volt berendezve. A falakon vörös alapon mitológiai freskók, akárcsak azok a bizonyos freskók Pompejiben, amelyeket szemérmes aggszüzek „shocking”-nak bélyegeznek. A hőmérséklet langyos volt, mint valami üvegházban.
           A két olasz átadta az inasnak a cilinderét, aztán befelé indultak. A szolga olyan díszes öltözetet viselt, hogy az ember török admirálisnak nézhette volna. Előszobán vezette végig a vendégeket, amely körbefutott, mint a színházak páholyfolyosója. Végre nagy terembe értek.
           Ez a pingvinek terme volt. A falat körben hatalmas tükrök borították, amelyek lapjára sarkvidéki tájat festettek. Beláthatatlan hómezőket, jégtömböket, hatalmas jéghegyeket, amelyeken pingvinsokaság tanyázott. És miután a tükröknek csak az alsó része volt befestve, a felső, csupasz felület végtelenül megsokszorosítva vetítte vissza a szemközti tükrök tájait.
           A pingvinek olyanok, voltak, mintha maguk is frakkos urak lennének, hátratett kezekkel.
           Fehér, kék és zöld hieroglifákkal telerajzolt szőnyeg borította a padlót, a terem egész szélességében. A fal mellett a félkör alakú díványokat tigrisbőrök és brokátpárnák borították. Sehol egyetlen lámpa, egyetlen ablak sem látszott, de a mennyezet kék üvegből volt, amelyen sok láthatalan, színes, apró lámpa fénye szűrődött át felülről.
           – Megcsodáltuk a varázslőnő barlangját – szólt Tito, miközben Kalantan felé indult, aki belépett és kezét nyújtva indult vendégei felé.
           – Elsők vagyunk. Túl korán van?
           – Szó sincs róla, kell. Kell, hogy valaki első legyen.
           A szolga alig ejtette vissza a hatalamas prémfüggönyt, ami eltakarta az ajtót, amikor már megint félrevonta és három nevet, három titulust jelentett be.
           Három úr lépett a szobába.
           Az egyik magas, sovány volt, a haja hófehér. Fehér pofaszakáll keresztezte arcát, amelynek kifejezése méltóságteljes volt, mint egy maitre d’hotelé.
           Kalantan bemutatta:
           – Cassiopea professzor, a csillagvizsgáló igazgatója. Övé a világ leghatalmasabb messzelátója.
           Hajlongás
           És bemutatta a két olaszt.
           – Ez itt dr. Holdsugár, ez pedig Ahol a narancs virul professzor, egy nagy párizsi lap szerkesztői.
           Újabb hajlongás.
           Az asztronómussal együtt két másik úr is lépett be.
           – Triple Sec, a híres festő.
           Szőke, fiatal, sovány, háromszorosan száraz.
           Hajlongás.
           – Pancreas doktor, az orvostudor.
           Hajlongás. Kézszorítás.
           Az öt úr a háziasszony intésére az egyik kerevet felé indult. A két olaszt előbb kínálták hellyel, mint a három franciát.
           A dívány olyan puha és rugalmas volt, hogy amint leültek, a térdük a válluk vonalába jutott. Aki nem akart intesztetikus helyzetbe kerülni, legjobban tette, ha felállt, vagy hosszában végigfeküdt a pamlagon.
           Az inas újabb vendégeket jelentett.
           Gazdag gyáros, régiségkereskedő, akinek vevői közt néhány trónjavesztett király is akadt, egy meghatározhatatlan korú szőke nő, harminc és hatvan év közt, egy frissen desztillált kokott, más férfiak, más nők.
           Ezeknek egyike bejelentette, hogy X. úr, miután előbb Corneille valamelyik tragédiájában kell fellépnie, csak később jöhet.
           Egy öreg úr kimentette kollégáját, aki kénytelen volt Marseille-be utazni, ahol nehéz műtétet kell végrehajtania. A festő rögtön kitalálta, hogy mit jelent a Marseille-i műtét. A nagy sebész, az egyik legtekintélyesebb kőművespáholy atyamestere, csütörtökön sohasem volt szabad.
           Aztán más vendégek érkeztek: bemutatások, hajlongások. Senki sem lepődött meg, hogy a másikkal találkozott.
           Négy inas vagy száz tarka párnát hozott be – csupa nagy, rikító színfolt – és fölhalmozták őket a hölgyek körül, akik a díványon ültek. A szoba nagy körében, a fal mentén, kisebb kör képződött, – férfiak, nők, párnák, rózsás női vállak, női hajzat, cigarettafüst-karikák: a föntről aláhulló fény rózsásra és égszínkékre festett mindent, az árnyakat pedig zöldesre és lilára színezte.
           Az egész társaságon előkelő nyugalom áradt el, ami bizonyos mértékig megnemesítette a párnákon kuporgó embercsoportok, összegabalyodott lábak, elaggott frakkok és áruló női kötösök különös összevisszaságát.
           Kalantanra, a szép örmény hölgyre árnyék borult. Zöld és kék színben játszó sötétszürke ruhája úgy tapadt az idomaihoz, mint valami trikó. Nem volt rajta semmi díszítés, még varrás sem, ami ráncot vethetett volna idomain. Úgy hatott, mintha meztelen volna. Bronz- vagy bazaltszobornak látszott, pedig valójában lágy és tapadó lehetett a teste, mint egy vámpíré. Ruhája és bőr közt mégcsak könnyű selyeming sem volt. Dereka körül zöld zsinór, amely elég hosszan lelógott és két smaragddal díszített bojtban végződött. A harisnyája zöld volt, a cipője is zöld bársony, lába körme zöldre lakkozva.
           A terem közepén süllyesztő nyílt, a padló alól lányos arcú fiatal férfi emelkedett föl, aki egyik kezében hegedűt, a másikban vonót tartott. A háziasszony intett neki, mire a fiú eltűnt. A sűllyesztő bezárult.
           Most a föld alól – csak ekkor tűnt fel, milyen hihetetlenül vékony lehet a padló – lassú ütemű, cirógatóan lágy muzsika kezdett hallatszani, mintha hihetetlen mélységből szállt volna a magasba.
           – Nem először látom önt, – szólt Triple Sec a szomszédjához – tegnap előtt a Grand Palais-ban azt mondta, hogy egyik képem csupa fenséges hazugság. A megjegyzése meglepett.
           – De hát hogyan? – kérdezte a maitre d’hotelre emlékeztetően méltóságteljes arcú, fehér pofaszakállas öregúr. – Ott volt a képe közelében?
           – Hát persze. – szólt közbe mosolyogva egy platinaszőke hölgy. – A kép közelében mindig ott van festője, mint ahogy a halottaskocsi mögött mindig ott vannak az elhunyt hozzátartozói. Ha az ember rosszat akar mondani a képről, vagy az elhunytról, tanácsos kissé távolabb húzódni.
           – Szereti a művészetben a hazugságot? – kérdezte a festő.
           Az asztronómus: Hát persze. Csak a hazugságban van szépség.A művész csupán őrült képtelenségek, víziószerű ferdítések, hihetetlen ellentétek közvetítésével tud rám némi hatást gyakorolni. Az igazból, az emberiből, a valószínűből éppen elegem van az életben. Szeretném, ha egy művész abban az illúzióban részesítene, hogy a város csillagokkal kirakott kövezetén sétálok, miközben sárcipő van a fejemen, amellyel a mennybolt tócsáiba gázolok, és ezalatt az eső, vagy a napsütés lentről fölfelé hull rám. Unom, hogy a növényeknek mindig csak a virágját bámuljam. Szeretném alásni a virágokat, mégpedig olyanképpen, hogy a szél a gyökerüket borzolgassa. Az okozatok helyett az okot akarom látni. A következmények helyett az eredetet. Sokkal érdekesebb a margaréta gyökere, mint a koronája.
            A sebész: Meglepő, hogy ilyesmit éppen egy asztronómus mond.
            Az asztronómus: Az asztronómus nem más, mint tévútra került költő, aki ahelyett, hogy megénekelné a csillagokat, mérőlécet támaszt hozzájuk, ami a legnagyobb ostobaság.
            Kalantan, a szép örmény asszony: Pedig magukat mégis nagyon sokra tartják.
            Az asztronómus: Igen, mert hatalmas távcsöveink vannak, mert harmincjegyű számokat írunk le, mert billiókkal és fényévekkel dolgozunk és érthetetlen képleteket rajzolunk fel. De valójában mire jó a csillagok távolságát számítgatni?
            Kalantan, a szép örmény asszony: Ha legalább elvétenék néha a számítást! De maguk ellen szól a pontosság súlyosbító körülménye is!
            Egy férfi lépett be, akinek arcán látszott, hogy örök életében mindig fölszarvazták. A bevezető formaságok után leült a földre és rögtön elaludt, párnát szorítva a két térde közé, ahogy a kivándorlók szorongatják a hajón a motyójukat.
            Kalantan, a szép örmény asszony: Mindig alszik.
            Forgalmon kívüli kokott: Ki ez?
            Kalantan, a szép örmény asszony: Nagykereskedő.
            Tito Arnaudi: És hogy vezeti az üzletét?
            Kalantan: Társa van.
            A sebész: Képzelem, hogy becsapja.
            Kalantan: Nem. Társa a felesége szeretője és az asszony alaposan a körmére néz, vigyáz, hogy ne lépje túl a tisztesség határait –, már tudniillik üzleti téren.
            Gonoszul nevetett saját szójátékán.
            Egy inas nagy ezüsttálcán húsz pohár pezsgőt hozott be, tele gyümölccsel és szétosztotta a vendégek közt.
            Másik inas minden vendégnek kis aranykanalat nyújtott át.
            – Pezsgőbólé –, magyarázta Pietro Nocera Tito Arnaudinak, miközben ajkához emelt egy szem epret, amelyen parányi jégkristályok csillogtak.
            Az éterillat már eláradt az egész teremben, a pezsgőskelyhek külső oldalát már befutotta a hideg pára.
            A harmadik inas ide-oda járt a vendégek között kis ezüstkúppal a kezében, amelynek felső része az egyik oldalán ki volt lyukasztva. Ebből mindegyik kehelybe kevés fehér port szórt, ami fölolvadt a pezsgőben.
            A láthatalan hegedűs hangszere sírt és zokogott, mint rabulejtett trubadúr, akit szerelmi vétségért egy nagy torony földalatti börtönébe vetettek. A remegő, sápadt fény, a puha szőnyegek, a süppedő párnák, a körbefutó falak, a feketébe öltözött férfiak és csaknem néma nők ünnepélyes jelleget kölcsönöztek a pogány szertartásnak. A férfiak keresztbe rakott lábakkal ültek a padlón, kezükben pezsgőspohárral –, szertelen képzelgések ideggyilkoló forrásával – és lassan, nyugodtan kortyolgatták az elmés italkeveréket, amelyben keserű és túlédes gyümölcsök úszkáltak.
            Embermagasságnál nagyobb háromlábú állványon, régi kínai vázában, nagy csokor lila szegfű és fekete rózsa pompázott, természetellenes, festői szépségben. Csodálatos finomságú kovácsoltvas virágoknak látszottak. Kelyhüket szürke ámbra illatosította.
            A láthatatlan hegedű hangjai olyanok voltak, mint harmatcseppek, amelyek végigsiklanak a napsütésben, egy kifeszített pókháló selyemszálain.
           Tito Arnaudi: Ki az a bánatos csodaszarvas ott szemben?
            Pietro Nocera: Régiségkereskedő. Az és a másik kettő mellette, akiknek az arca gyógyíthatalan érzelmesség bélyegét viseli magán, a háziasszony exszeretői. Múmiagárdának hívják őket, mert a vulkanikus Kalantan szerelmi vonatkozásban a szó szoros értelmében használhatatlanná tette őket. Azt beszélik, hogy mikor ez egyszer szóba került, az asszony ezt mondta: Mit törődöm vele, ha a férfi, miután engem szórakoztatott, többé más nőket nem szórakoztathat?
            Tito Arnaudi: Ostobaság. Komolyan azt hiszed, hogy a mértéktelenségnek az lehet a következménye, hogy . . .
            A sebész: Miért ne? Figyelje meg a teknősbékát. Száz évig él, de csak egyszer egy évben szerelmes.
            A festő: Nem irigylem a teknősbékát. Az én szemben csak egy dolog van, ami rosszabb, mint a mértéktelenség.
            A sebész: És mi az?
            A festő: A mértékletesség!
            Az alvó férfi, miközben fölébred: Hallom, hogy rólam beszéltek. Valaki azt mondta, hogy föl vagyok szarvazva: fölszarvazott férj, céda . . . ezek csak szavak! Minden a szavakon múlik. A fölszarvazott férj csak azért nevetséges, mert kitalálták számára ezt a komikus meghatározást. A megcsalt nő is nevetséges lenne, ha ennek szónak nőneme is volna. A hűtlen asszony céda. A hűtlen férfi nem lehet más, csak éppen hűtlen, mert a céda szót nem lehet férfira alkalmazni. De egyébként mit törődöm vele? Az én életem alvás és álmodás közt telik el: ha morfium van az ereimben, akkor álmodom, ha nincs, akkor csak alszom.
            És újra elaludt.
            Tito Arnaudi: De miért alszik mindig?
            A sebész: Mofium.
            Két inas félrevonta az ajtó függönyét. Utat engedtek egy táncospárnak.
            – Polinéziai tánc. – Jelentette be a táncos, miközben átölelte táncosnője derekát.
            A hegedűs vad muzsikába kezdett.
            De senki sem figyelt oda. A sebész mellénye zsebéből kis aranydobozt vett elő és fölszívott egy csipetnyi kokaint, egy inas pedig Kalantan, a szép örmény asszony intésére, újabb étert és újabb pezsgőt töltött a poharakba.
Kalantan letérdelt a földre, egy pezsgőskehely mellé, és ivott belőle, mintha tiszta tó szőke vize volna.
            Tito Arnaudi, miközben Kalantan ivott, arcával az asszony fekete hajához közeledett, amelynek izgató pézsmaillata volt, mint a kínai tusnak.
            A táncosok visszavonultak, az inasok pedig kis fehér csészékkel a kezükben tértek vissza, amilyenből az arabok szoktak kávét inni.
            – Kloroformba áztatott eper –, magyarázta egy zöld parókás, törékeny alakú hölgy.
            – Ki ez? – kérdezte Tito.
            – Frissen desztillált hetéra. Az ember azt hihetné, hogy hercegi udvarban született és nevelkedett. Pedig a múlt évben még egy kapitány szobalánya volt. Ezek a nők az állati mimikri legelképesztőbb példáit szolgáltatják. Akad köztöük olyan, akinek tavaly még piszkos volt a lába, de az idén már kecses ívben nyújtja a kezét, és halálosan megsértődik, ha nem csókolod meg. A múlt évben még nem tudta, hogy a számokat balról jobbra, vagy ellenkezőleg kell-e olvasni, most pedig a Szenegálból Zanzibárba vezető és a Tanganyika tavat keresztező vasútvonal részvényeiről értekezik, és a legújabb Goncourt-díjas regényről vagy Cezanne festményeiről vitatkozik.
            Pillangóraj repült be a terembe, rémülten és szabadságra éhesen. Néhány lepke nekiütődött a tükröknek, a többi ridtan ide-oda csapongott a vendégek feje fölött. Csillogó volt a szárnyuk, mintha olyan szövetből volna, amit ércből és bíborból, aranyból és üvegből, ezüstből és jégből, levegőből és sárgarézből szőttek. Kétségbeesetten röpködtek, majd fejjel lefelé a mennyezetre telepedtek vagy alacsonyan a padló fölött szálldostak. Az egyik egy frakk hajtókájára szállt, szétterjesztett szárnyakkal, és rémülten kimeresztette nagy, dülledt szemét.
            Aztán felröppen újra, ide-oda csapongott egy hölgy vörös haja és egy pezsgős kehely közt, majd az éter és a kloroform párolgásától szédülten a pohárba hullott és szárnyaival betakarta, mint valami díszes födél. A többi lepke a virágokra telepedett.
            – Jó barátom küldi őket Brazíliából. A világ legszebb lepkéi. Minden egyes hajó, amely Rio de Janeiroból érkezik, kis kalitkát hoz nekem tele pillangóval. Szeretném, ha gyönyörű vadállataim volnának, amelyekkel széttépethetném a szolgáimat, külön erre a célra létesített arénában, hogy a vendégeimet mulattassam. De, sajnos, ami az egzotikus állatvilágot illeti, csupán pillangókkal szolgálhatok.
            – Jó kis bestia ez az örmény dáma –, szólt Tito Nocerához. – Ha a hazájában sokan vannak hozzá hasonlók, kezdek igazat adni a kurdoknak, akik halomra mészárolják őket.
            – A látványosság, amelyeket a vendégeimnek szántam: a lepkék halála. Szemünk láttára meg fognak halni a finom illatoktól és a mérgek kipárolgásától. A pillangók épp úgy szenvednek az illattól, mint a drágakövek. Tudják, hogy a drágakövek szenvednek az illattól? Irigylésre méltó a lepkék halála, mert holtan is ugyanolyan szépek maradnak, amilyenek az életben voltak. Hiszen láthatják őket, tűvel átszúrva, a lepkegyűjteményekben: olyanok, mintha élnének. Ezer színben ragyog a szárnyuk. Ha majd meghaltam, remélem, valamennyien eljönnek, hogy bepúderezzenek és kifessenek, mintha a Comedie Francaise-be mennék, főpróbára.
            – Szegény állatok! – Szólt az egyik gyógyíthatalanul szentimentális férfi.
            – Hallgasson --, szólt rá az örmény asszony. – Egyébként azt hiszem, hogy a házam méltó arra, hogy pillangók sírhelye legyen. Ez a ház – tette hozzá mosolyogva –, amelyet önökhöz hasonló illusztris emberek is azzal a szándékkal keresnek fel, hogy itt lassanként megöljék magukat.
            – Hol a koporsója? – kérdezte Tito.
            – Csak nem kívánja? – felelte Kalantan –, hogy körmenetben körülhordoztassam, mint az egyiptomiak, nagy lakomáik alkalmával?
            – Miért ne? Senki sincs köztünk, aki félne a haláltól.
            – Én rendkívül jó viszonyban vagyok a koporsókkal –, kezdte mesélni a csontvázszerűen sovány festő. – Bohémkorom kezdetén, a legnehezebb napokban, egyszer engedélyt kaptam arra, hogy szalmarakáson aludjam, egy koporsógyár raktárában, a vámhivatal közelében. Első éjszaka nem tudtam elaludni. Hiába próbáltam önmagammal elhitetni, hogy azokban a ládákban gyümölcsöt, vagy intim női fehérneműt fognak szállítani, különös formájuk megbénította a képzeletemet. Második éjszaka közbe-közbe már el is aludtam, a haramdikon pedig hajnalig fel se ébredtem. De ha a lidércnyomás nem is gyötört már, a talaj nyirkossága a csontjaimba húzódott és a szalma szúrta a bőrömet.
            – Egyik este gyönyörű koporsót készítettek, egy újgazdag számára, akinek másnap kellett volna elfoglalnia új szállását. Díszítés és pompa tekintetében valóságos mestermű volt. Két párnát is tettek bele, egyiket a fej, másikat a láb helyére. Nem hiányzott belőle más, csupán az előkelő holttest.
            – Igazságtalanság, hogy egy élő művész rothadt szalmán tengődjék, egy halott pedig ilyen kényelmes koporsóban induljon oszlásnak, gondoltam magamban. És miután meggyőződtem róla, hogy az őr már aludni tért, befeküdtem a koporsóba.
            – Hallatlanul jól aludtam benne.
Másnap elvitték. De attól kezdve minden este sikerült egy-egy luxuskoporsót lefoglalnom. Persze, a többi távolról sem volt olyan szép, de még mindig túlságosan fényűzőek voltak hozzám hasonló proletár számára. Bevallhatom, hogy az első időben kissé kényelmetlennek találtam, hogy minden este ágyat változtassak és minden reggel más koporsóból keljek fel. De idővel megszokja ezt az ember és nem adna oda egy kényelmes koporsót még a Napkirály ágyáért sem, amelyet Versailles-ban őriznek.
            – Két hónapon keresztül aludtam koporsóban. De egy szép napon nagy baj történt. Valaki tiltakozott, mert megállapította, hogy a leszállított koporsó használt volt.
            – Ki tiltakozott ellene? A halott?
            – Nem, a hozzátartozók.
            – Ostobák! Ha valaki már meghalt, igazán mindegy, hogy másodkézből van-e a koporsó . . . – jegyezte meg az örmény hölgy.
            – Igen, de a hozzátartozóknak ez jó kifogás volt, hogy lealkudják az árat.
            A táncosok újra a terembe léptek és hangosan bejelentették:
            – Andalúziai tánc.
            – És attól kezdve hova járt aludni?
            Kasztanyett száraz csattogása hallatszott.
            – Eladtam néhány vásznamat és padlásszobát béreltem. Pályám emelkedni kezdett. Emlékszel – fordult a sárga hajú nőhöz –, milyen pazar estéyleket szerveztem a padlásszobámban, ott fönn a Montmartre-on? Még ezüst evőeszközöm is volt!
            – Emlékszem –, felelte a boglyas hajú nő –, jól emlékszem ezüst evőeszközeidre: egyik villába az volt belevésve, hogy Duval-vendéglő, egy kanálba pedig, hogy Pályaudvari étterem.
            Ez csak gyöngéd figyelmesség volt irántatok –, magyarázta a festő. – Abban az illúzióban akartam részesíteni a vendégeimet, hogy előkelő helyen vacsoráznak.
            – Én akkor a Voltaire-líceumba jártam –, jegyezte meg egy úr, aki eddig még nem szólt.
            – Nem, a Louis-le-Grand líceumba –, igazította helyre a festő.
            – Dehogy, a Voltaire-líceumba.
            – Mondom, hogy nem. A Louis-Grand-líceumba.
            – Triple Sec festőnek van igaza –, szólt annak az úrnak egyik barátja –, valóban a Louis-le-Grande líceumba jártál.
            A sebész Titohoz fordult:
            – Ez már sokra vitte! Elvesztette emlékezőtehetségét.
            – Kokain? – kérdezte Tito.
            – Morfium. – felelte a sebész.
            A morfinistának nyitva maradt a szája és üres szemmel maga elé meredt, mintha nagyon elképesztette volna valami, amit a szőnyegen pillantott meg.
            Majd frakkja zsebéből acéltokot, abból injekcióstűt vett elő és a combjába szúrt, a szöveten keresztül. Néhány pillanat múlva felsugárzott az arca és felkiáltott:
            – Hát persze, igaza van! A Louis-le-Grand líceumban tanultam, ahol osztálytársam volt Rettenetes Iván és Scipio Africanus.
            Az étertől részeg pillangók ide-oda röpködtek és haldokolva a padlóra hullottak. Egyiket eltaposták. Másik egy rózsa kelyhe fölé hajolt,  mintha tükörképét nézegetné egy haramatcseppben, így szédült a halálba.
            Harmadik, hófehér szárnyú pillangó hamutartó szélére szállt, mintha bűbánata jeléül hamut akart volna szórni a fejére, halála előtt.
            Az örmény hölgy kisujját poharába mártotta, és egy csepp étert ejtett a lepke fejére, amely ettől úgy fordult le, mintha villámcsapás sújtotta volna.
            – Nem, nem, Kalantan. Ez ostoba kegyetlenség! – kiáltotta a platinaszőke nő, mintha tűt szúrtak volna a kezébe. – Ez ostoba kegyetlenség! Gonosz és ostoba vagy, Kalantan.
            A nő hangja fás volt és rekedt, akadozott, mintha víz volna a torkában, amely fel-felbugyborékol, miközben beszél. A szeme üveges, ujjai görcsösen begörbültek, mintha erősen meg akarná szorítani valakinek a karját.
            A hegedűszó siránkozva halódott.
            A nő önkívületben hátrazuhant. Idegroham vett erőt rajta. Kalantan kikapta a sebész kezésből a kokainos dobozt, és teletömte fehér porral a nő orrát, miközben az görcsösen összerándult homlokkal és kétségbeeséstől kimeredt szemekkel tovább sikoltozott:
            – Gonosz! Gonosz!
            Tito Arnaudi fölállt és a süllyesztőhöz lépett. A nyitva maradt keskeny résen keresztül nem látszott sem a hegedűs, sem a hangszere. Csupán a vonó fehér íve villant fel időnként egy-egy pillanatra.
            – Magához tér –, mondta Kalantan, a szép örmény hölgy, miközben visszaadta tulajdonosának az aranydobozt. A méreg néhány pillanatra magához térítette a szőke nőt. Homlokán elsimultak a ráncok, ujjainak görcse felengedett, szemébe szinte nyugodt kifejezés tért vissza.
            – Jó vagy, Kalantanom – mormogta. – Bocsáss meg. – És sírni kezdett.
Kalantan a nő nedves, csupasz hóna alá nyúlt, fölemelte, mintha gyermek volna és maga mellé ültette.
            – Szegény kis majom! Egész gyűrött a pofácskád! Ne sírj már és főként, ne nevess!
            Kalantan jól ismerte ezeket az idegrohamokat. Tudta, hogy a sírás után nevetés következik, amely még sokkal szörnyűbb. Görcsös nevetés, amelyet felcsukló zokogás szaggat. A szőke nő mindig egész testével sírt vagy nevetett. Fehér ajka ijesztően eltorzult, hátborzongató volt a hahotázása, amint kimeredt a szeme, mintha valami szörnyen tragikomikus, kísérteties látványban volna része.
            A férfi, aki mindig aludt, nyugodtan tovább aludt. Az asztronómus kivett a vázából egy rózsát, éterbe mártotta, és üdvözült arckifejezéssel kéjesen magába szívta az illatát. Bal lába, amelyet hosszan elnyújtott a földön, gyors ütemben remegett, mintha villamosság rázná. A múmiagárda hallgatott. Egyikük, miután magába döfte az injekcióstűt, már nem volt képes arra, hogy letegye, úgy maradt, pravazzal a kezében, mert a kábítószer mámora rögtön megdermesztette. A sebész, akiből még nem veszett ki tökéletesen az önérzet és el akarta a többiekkel hitetni, hogy józan, festészetről kezdett beszélni.
            – Van Dongenben valami norvég vonást érzek. Véleményem szerint túl sok meleg színt és túl sok ólomfehéret használ; de a síkok elhelyezése nem elég sztereoszkopikus. Mit szól hozzá, Triple Sec?
            – Azt mondom, tisztelt professzor úr --, felelte a festő --, hogy kitűnőnek látom az új módszert, amivel az érelmeszesedést gyógyítják: hogy tudniillik a beteg fülébe egy ló veséjét ültetik át és a szemébe forró vitriolt öntenek; szerintem egyidejűleg a hátgerinc első és második csigolyája közé ipekakuanát és klórsavat kellene fecskendezni.
            – Micsoda marhaságokat beszél? – fakadt ki a sebész.
            – Csupán viszonozni akartam, amiket ön mondott az imént a festészetről.
            És a festő felállt.
            – Bengáliai tánc – jelentette be a táncos.
            Fehér selyemturbán csavarodott a táncos feje köré, amelyet nagy briliáns tartott össze, felette hatalmas kócsag lengedezett. A táncosnő meztelen volt, egész teste sima. Feján arany főkötőt viselt, amely körülfogta arcát, hogy még jobban kirajzolódjék tökéletes ovális formája. Bőrének bronz sárgasága és nyirkos fényessége tündökölt, csillogott, amint idegesen nyújtózkodott, mint fiatal vadállat. Néha lassan, lágyan vonaglott a teste, majd váratlanul gyorsak lettek a mozdulatai, mint ugrásra készülő, tétova jaguáré. Szélesen aláfestett szemét ópium okozta bágyadtság fátyolozta el. A bőre különös és nagyon erős sáfrány –, szantálfa- és benzoéillatot árasztott. Zöldes visszfényű, barnás arcában úgy csillogott fehér foga, mintha elefántcsont papírvágó kést tartott volna félig nyitott szájában. Hajlékony karjai összebonyolódtak, összetekeredtek, ruganyosan vonaglottak, a nyakára fonódtak, végigsiklottak egész testén, fölfelé kígyóztak a hasán, ágaskodva, mint két kígyó, amelyeknek fejét összezárult ujjai jelképezték. Rajtuk két nagy fényes, hideg tüzű kalcedon ragyogott, mint két delejes szem. A fiatal jaguár teste kétségbeesetten vergődött a kígyók ölelésében, a zománcos barna arc nevetése a haldoklás gyötrelmes kifejezésévé torzult.
            Ez az agónia, amely tele volt görcsös és forró erotikával, sokkal szemléltetőbben idézte fel a nézők előtt a dzsungel rejtelmeit, mint egy Indiáról szóló, vetített képekkel kísért, végtelenül hosszú előadás.
            Tito, miközben elragadtatással nézte a táncosnő lábát, így szólt:
            – Nézd, milyen karcsú a bokája! Engem a nők testén leginkább a boka érdekel. A kebel, a csípő legfeljebb a gimnazistákat hozhatja lázba.
            A muzsika elhalt: a táncosnő eltűnt.
            Az üvegmennyezeten most kinyitottak egy táblát, hogy kiszálljon a mérgezett levegő. A nyitott részen keresztül behatolt az éles hajnali szellő és betekintett az ég tiszta sötétkéksége. A kertben egy madár éles trillát hallatott, amely rövid volt és gúnyosan csengő, mint kurta epigramma.
            Az alvók fölriadtak. Kalantan, a szép örmény asszony, aki hanyatt hevert a szőnyegen, és kezét ajkára szorította, fojtottan nyöszörögte:
            – Csukjátok be!
            És becsukták az ablakot.
            A társaságban már csak két ember volt éber és csaknem józan: Tito Arnaudi és a festő.
            – Nagyon nagyra becsülöm a művészetét –, mondta Tito – és örülök, hogy a közönség szívesen követi.
            – Nem a közönség követ minket –, felelte a festő –, hanem mi vagyunk azok, akik öntudatlanul követjük a közönség ízlését, bár a látszat az ellenkezőjét mutatja. Nem volt soha mutatványosbódéban, ahol idomított bolhák kis alumíniumszekereket húznak? Ez úgy hat, mintha a bolha húzná a szekeret. De valójában a szekér, amelyet kis lejtőre tesznek, tolja maga előtt lefelé gurultában a bolhát. Sose hittem volna, hogy valamikor annyira viszem, hogy köztársaségi elnököket és ázsiai fejedelmeket kell majd lefestenem. Azt hittem, hogy egész életemben vicclapok torzképalkotója, folyóiratok illusztrálója, vagy kis bárok bohám pingálója leszek. Ezért vettem fel nevetséges álnevemet: Triple Sec. De tudhatja, hogy az álnév olyan, mint a tetoválás. Az ember viccből csinálhatja, de aztán egész életén át nem tud tőle szabadulni. Sok barátom van az újságírók közt, és ha előrejutottam a pályámon, ezt részben nekik is köszönhetem, mert nagy reklámot csináltak nekem. Nem elég az érdem, ha az embernek nincs reklámja . . .
            Egy láthatatlan ventilátor zúgni kezdett. A csillagász elképedve fölkapta a fejét és körülnézett, mintha azon töprengene, vajon hallucinál-e vagy valóban hallatszik ez a hang. Az az ember, aki mindig aludt, egy percre fölébredt, és a hang láthatatlan forrása felé mutatva így szólt:
            – Ezek a pillangók is jobban tették volna, ha otthon maradnak, az Orinoco partján.
            A festő letérdelt a földre Tito mellé.
            – A nők a segítségemre voltak –  mondta. – A nők nagyon elősegítik az ember sikerét. Ha nehéz helyzetben nem tud boldogulni, forduljon egy nőhöz, biztos, hogy mindent rendbehoz.
            – Tudom –, felelte Tito, kicsit dadogva és egyes szótagokat átugorva. Mélyen kezdte, aztán fölemelkedett a hangja a legélesebb fejhangig. – Tudom. A kis lopástól és a nagystílű árulástól, amelynek során a nemzetközi hetéráknak jut a feladat, hogy a generálisokból kiszedjék a hadititkokat, föl egészen Éva anyánkig, aki a közvetítő szerepét játszotta a kígyó és a férfi közt, a nő mindig remekül érvényesült a szélhámosságok terén. Nem csodálom tehát, ha nők az okai annak is, hogy az utolsó vacak festő, amilyen maga, beérkezhetett! A festő nem felelt. Nem is lett volna már ehhez ereje. Azonkívül a kokain jólesően elkábította, tele volt optimizmussal és minden sértés visszapattant róla. Mire Tito gorombaságai elértek a füléhez, hízelgő szavakká alakultak át.
            A festő mosolygott.
            A teremben fantasztikus képet öltött minden: a hangok már nem is hatottak emberinek. A fény, amely különböző forrásokból eredt, és a sok tükrön rengeteg sugár törést kapott, úgy hatott, mint az akváriumba beszűrődő világosság. Az éles szögek elhajlottak. A dolgok szabályos körvonalai bizonytalanul elrajzolódtak, remegve elmosódtak, mintha mozgásukat az élettelen tárgyak állandó lélegzése szabályozná. És mindezek a lassú, erőtlen, álmos mozgású emberek, akik a földön feküdtek, összeroskadva tarka párnák, kibomlott hajerdők, nyirkos fényű vállak, összetört poharak közt, olyanok voltak, mint az akvárium állatvilága, amelyeknek minden mozdulatát megszelídíti, letompítja a környező víztömeg.
            A zöldes színű, kiömlött likőröktől nyirkos szőnyeg olyan volt, mint az óceán nyálkás feneke, a párnák szétszórt kagylóknak tetszettek, a nők szétszóródott haja pedig vonagló moszatok, a tenger mélye mesés és fantasztikus növényzetének képzetét keltette fel.
            És a zene tovább zokogott kétségbeesetten és kétségbeejtőn, – szomorú, cigányos muzsika volt –, vak hegedűs játszotta, aki nem láthatta, hogy hullák alkotják a hallgatóságát. Már senki se beszélt. Időnként ijesztő hangok hallatszottak –, kés koppanása, boncasztalszerű márványlapon, vagy fájdalmas, alig hallható nyögés – talán haldoklik valaki a teremben? A nehéz prémfüggönyök , amelyek az ajtót borították, meg-megremegtek, mintha fenyegető rejtelem bújkálna mögöttük. A vékony padló, amely elválasztotta a termet az alatta levőtől, meg-megrezdült, mintha lassú, ütemes lélegzéssel húznák lefelé a mély hangok és emelnék a magasak, amint fölhangzanak a süllyesztőből. Ha ebben a percben véletlenül kialudt volna a villany, azok az emberek, akik a teremben voltak, megtébolyodtak volna rémületükben. És mire újra kigyullad a fény, a nagy tükröket talán vérfoltok tarkították volna.
            Kalantan a földön hevert, arca, felsőteste, térde és a jobb bokája a padlót érintette. A bal láb hosszan kinyújtva a jobb lábán pihent. A nő helyzete tökéletesen szimmetrikus volt, mintha olyan szobrász állította volna be így, aki szereti a harmonikus, stilizált vonalakat. Karcsú bokáján és tökéletes vonalú lábszárán érzékcsiklandóan megfeszültek az inak, lábikrája kecses volt és mégis izmos, ruganyos, az ember szinte szerette volna megszorítani és megropogtatni, mint a frissen sült kenyeret.
Tito, aki Kalantan mellett hevert, úgy, hogy arca közvetlenül a nő lábánál volt, szinte megvakult az átható zöld színtől, mely feléje sugárzott: Kalantan harisnyájának csillogó zöld színétől. Annyira közel volt a zöld selyembe burkolt, tökéletes lábikrához, amelyet langyos, finom pára övezett, hogy szeme előtt fantasztikusan elrajzolódott a formája.
Kalantan ájult álomba merült.
            Tito kábultan fölemelte az asszony ruhája szélét, körülbelül Kalantan térdéig, bizonytalan ujjakkal, lassan, nagyon lassan, hogy élvezze a fokozatos feltárulást. A harisnyáját kis platina- és gyöngylánc tartotta, amelyet titokzatos örmény jelekkel televésett csat fogott össze. Tito lassan, áhítatosan, mintha zöld mandulát hámozna, vagy erekléyt emelne ki tartójából lesodorta a harisnyát a lábszár közepéig és gyönyörködve nézte a térd hajlását, amelynek szélén két finom ín feszült meg, mint két hegedűhúr.
            – Kalantan! Szép, gyönyörű Kalantan!
            A nő teste meg se rendült, még akkor sem, amikor Tito mámorosan és kábultan ráborult, a nyakát csókolgatta és fuldokolva nyögte:
            – Kalantan!
            Valaki újra kinyitotta az egyik ablaktáblát. Már csaknem reggel volt. Az abszintszínű égről kialvó csillagok fényének gyér csöppjei hullottak alá.
            Egy autó ébresztőt tülkölt az Avenue des Champs Élysées-n. Manapság Aurora már nem elégszik meg két lovával, Lampossal és Phaitonnal: mikor elindul, a napfelkeltét hirdetni, nyolcvan lóerős, hosszúorrú luxusautóba ül, amit maga vezet karcsú ujjaival, amelyek rózsásabbak, mint a legügyesebb manikűr körömlakkja.