Dance with Socrates

           Úgy képzelem, ha a boldogság mértékét számszerűsíteni tudnánk, az aktuális értéket egy folytonos skálán ábrázolhatnánk (a skála végpontjainak kérdését - ha egyáltalán léteznek ilyenek - a nálam bölcsebb emberek játékszerének hagynám meg), nem diszkrét, kvantált értékek közül kellene válogatnunk.

          Az én indexem mostanában igen magas érték körül végzi kaotikus mozgását (mégpedig kimondottan kicsi átlagos amplitúdóval). Pont emiatt érdekes az a jelenség, amit egy-két órája volt szerencsém megtapasztalni: egy olyan film, mely életem eddigi egyetlen lelkileg igazán nehéz időszakában talán nem tudott volna érezhető mértékben felizgatni lelkileg, most, amikor boldog kiegyensúlyozottságban létezem, képes volt kissé megbolygatni aktuális lelki állapotomat.
          Azt hiszem, feltűnőbbek a labda által keltett hullámok, ha sima víztükrű medencébe dobjuk a játéktól hullámzó gyerekmedence helyett.

          Régen a fejemben van annak a lényege, amit ebben a bejegyzésben el szeretnék mondani. Öt perce még nem örültem annak, hogy ezt most kell megtennem, de talán jobb lesz így: a rám olyannyira jellemző (és általam feltérképezett okokkal rendelkezőnek tartott) túlzott bőbeszédűség helyett tömör leszek, ezáltal talán egy kicsivel elegánsabb is, annak árán (és immár szívesen), hogy az eredeti koncepció nagyban megváltozik.
          Hogy miért kell ezt most? Hogy ne sérüljön az időrendiség.
          Azt ígértem, hogy a szokottnál tömörebb leszek és előre magyarázkodom, mégpedig hosszan. Ez már csak így megy, ha valaki talán az átlagnál is jobban fél attól, hogy félreértik. Már így is túl sokat mondtam ellen az eredeti ígéretnek, jöjjön tehát az a bizonyos tömör lényegi rész:

          Elismert művészek munkásságát az utókor korszakokra, ciklusokra bontja. Én nem elismert vagyok, hanem önjelölt, utókorom pedig nincsen. Úgy érzem, a fenti tények feljogosítanak arra, hogy ha már mástól nem várhatom, hogy megtegye, saját magam vágjam darabokra azt, ami - bármennyire kellemetlen is tud lenni néha - oszthatatlan egész.

          Itt húzom meg a vonalat: következzen a második. Ez után.

           Néha egy-egy pillanatra elhiszem, hogy egy csomó minden nem számít.

          Négy évvel ezelőtt láthatatlan szöget vertek a koponyám bal felébe. Isten vagy talán valamelyik rokona rajzolta az X-et a megfelelő helyre puha, piros zsírkrétával. Fájt ez a jel. Elhomályosította a látásomat, néha úgy éreztem, hogy képtelen vagyok eszméletemnél maradni. Elokádtam magam.
          Nem csak Isten lát a fejekbe manapság, hanem a fehér ruhás papok is. Ács is akad köztük, ő verte a szöget a kijelölt irányba.
          Azóta hordom magamban, néha megbotlik benne néhány gondolatom, máskor próbálok köré leplet csavarni, elgörbíteni, de hiába, a lelkiismeret lakhelyébe szúr a hegy, így nem kerülhetem el, hogy néha összegabalyodjanak. Miért a lekiismeret? Mert tartozom a magért, tartozom a szóért és a kenyérért és tartozom mindazoknak, akik megtartanának engem ebben az életben.
          Köszönöm a jelet és köszönöm a szeget, ami olykor figyelmeztet, hogy amilyen gyönyörű az élet, olyan törékeny.
 

          It would have been quite comical, disregarding the fact that i was standing beside her still wide awake with a stream of sexual energy channeling through my brain. The choice of bathroom-solitude with my overflowing bouquet of crooked fantasies was a wise and life-status preserving decision.

          Hosszu ido utan vegre megszuletett a fejemben egy (majd ket nappal kesobb egy ujabb) regenyotlet. Ami a legmeglepobb az egeszben, hogy az elso fohose nem mas lenne, mint egy no.

          Other people are not NPCs. Life is one great MMORPG. Wish you all a long and joyful subscription! (Media Markt doesn't sell game cards for this one.)

          Van az ugy, hogy a lany azon dolgozik, hogy jo legyen. Neked. Mielott meg felvenned a kezeidet tarkod moge tevo kiralyi pozt (ezzel is demonstralva, hogy neked itt az is eleg, ha engeded, hogy vegetativ ducaid tegyek a dolgukat) elore nyulsz a magikus keblek fele. Egy kis taktilis inger a boldog hanyattfekvonek es maris atlepheted a goldolati jomodor hatarvonalat, elkepzelve, hogy a meses Ararat helyett a Himalajat formalod eppen Istenkent a jobb kezeddel.

          Vege lesz es boldog vagy, hogy megis vele aludhatsz el.

          Talán jellemez engem, talán teljesen természetes, de az igazat megvallva bármelyik saját írásom alá odacsaphatnám az "én" szócskát a meglevő címkék mellé.
          Persze ha az ember tollat vesz a kezébe, a legkézenfekvőbb téma az, amiért nem is kell messzire nyúlnia. Elég, ha csak a zavaró anatómiai képletek eltávolítása után kicibál egy lármás lakót a fejében tanyázó szállóvendégek közül.
          Ezzel bele is nyugodhatnék abba, hogy az univerzum hat és fél milliárd középpontja közül az egyik kitartóan követ engem. Azonban: amikor épp sikerült eloszlatni minden lelkiismeretfurdalásomat azzal kapcsolatban, hogy bár elszomorít, de mégsem ihlet meg a zimbabwei éhezők sorsa (hogy tőlem távoli, de létező problémát említsek; és bocsánat a sarkításért, én biztosan kritikával illetném), rájövök, hogy magamra maradtam. Így csak magamból tudok megmutatni valamit, azok a gondolatok azonban, amik a legérdekesebb és legérdemesebbek lennének arra, hogy a tőlem telhető legszebb formába öntsem őket, egyben a legszemélyesebbek is. Én pedig vagyok annyira szemérmes, hogy ne akarjam megmutatni őket. Sőt, az igazat megvallva már az eddigi egy-két rövid írás közzétételével is saját szemérmességem határmezsgyéjén kódorgok valamerre.
          Meg kéne próbálkoznom az elgondolkodtató, de személyes érzelmeket nélkülöző prózával. Csakhogy ez korántsem olyan könnyű, mint az eddigiek.
 

          Ezentúl a papír lesz a rosta, az idő a szitáló kéz.

          Komoly félelmem, hogy rosszul fogok vagy fogtam meg egy általam elgondolkodtatónak tartott témát, a jövőre nézve elvesztve annak lehetőségét, hogy hozzá méltó módon dolgozhassam fel. Valószínűleg csak a sikertelenségtől rettegő hiúságom mondatja velem mindezt.
          Hát nem lenne csodálatos máskor másként írni arról, amiről egyszer már írtam?

          Egyébként is, a témák nem nők, nem indul hatalmas hátránnyal az ember, ha az első próbálkozás elhibázott volt és meddőnek bizonyult.
          Visszaolvasva az iménti mondatot rájöttem, hogy ismét vitába kell szállnom saját gondolataimmal: az összes erőfeszítés sikere vagy kudarca már az első próba előtt eldöntetett. Általában így működik ez nálatok. Általában így működik ez nálunk is.

          „A nők olyanok a szívünkben, mint a falragaszok. Hogy eltüntessük az elsőt, nem kell más, minthogy ráragasszuk a másodikat, amely tökéletesen eltakarja. Talán helyenként, ha puha még a csiríz és nedves a papír, a másodikon homályosan átütnek az első körvonalai, színfoltjai. De kis idő múlva már nyoma sem látszik. És ha aztán lekaparják a másodikat, harmadikat, negyediket, velük együtt lejön az első is. Az emlékezetünk és a szívünk olyan csupasz marad, mint a fal.”

          Egy pesti lakásban fekszem. Egyedül. Az ablakon beárad a jól ismert téli derengés (az a városi fajta, amit a az utcai lámpák fényéből desztillál a párás, fagyos levegő).
          Már az este utolsó gondolatai kergették egymást a fejemben, mielőtt önfeledt örvénylésükben egy másik szférában találták volna magukat. Egy olyan színpadon, ahol nem jár taps az előadás végén, és jó, ha egy-két jelentre emlékszik majd a közönség egyetlen, örökös tagja.
          Ez a napom egyik legkedvesebb része. Az éber világ ingerei már nem érhetnek el, én pedig élvezem, ahogy az agyam lassan maga kezdi irányítani saját kormánylapátját és az egész napos rabszolgaság után végre eljátszhatja jól megérdemelt asszociációs játékát: egyik gondolatról a másik mindennapi nyűgre, egyik nőről a másik elhangzott mondatra ugorva.
          Ma azonban valami megfogott ebben a megszokott szokatlan környezetben, ami körülvesz immáron másfél éve. Mások a fények. Vagy talán az egyedüllét íze.
          Megfogott, mert lámpát gyújtottam és cigarettát. Néhány másodpercre elhagytam az ágyam melegét, hogy magamhoz vegyem a kis fekete bőrnoteszt (újdonsült fellángolásom zálogát), amelybe ezeket a sorokat írom. Nektek. És legfőképpen nekem.

          Jóéjt!

Most néhány óráig csak az enyém és a hóesésé ez az egész kihalt kísértetváros.

A Múzsa olykor a boltból hazafelé jövet, egy kilo kenyér és némi felvágott társaságában csókolja szájon az embert. A körülmények persze rányomják bélyegüket a műre:

„Beleim vergődve üvöltenek, hogy a beteg világra okádhassák szentségtelen magzatukat."

Pitigrilli - Kokain

Ez a könyv nem a kábítószerről mesél. Talán hatszor vagy hétszer ha megjelenik a történetben. Eufória, apáthia és persze a női hűtlenség. Olykor elég kiábrándító. Kiváló mű.

IV. fejezet

Kalantan Ter-Gregorianz asszony villája fehér volt és kerek, mint egy görög templom. Mellette háromszög alakú, zöldellő kis kert terült el. Olyan volt, mint egy zöld levél, egy szál menyasszonyi mirtuszvirág mellett.
           A villa úgy hatott, mintha egy tündér garzonlakása volna, olyan tündéré, aki a forgalomban levő mesékben még nem szerepel, de ideje volna végre szerepeltetni: a bujaság tündéréé.
           Tito és Nocera éjszaka értek oda, nyitott taxin. A kerek holdról szalag formájú felhő oldódott le,  amely olyan volt, mint kinyújtott kar, fáklyával kezében. Itt-ott szétszóródva apró csillagok tündököltek az égen, mint platinatörmelék, amit szétfújt a szellő.
           A kert sötétségében, a holdfényben, a rózsalugasok és pázsit közt tündöklőn fehérlettek a a keményített ingmellek, a frakk fekete keretében. A levegő tele volt az éjszakának, ennek az örökifjú, gyönyörű kokottnak az illatával. A két frakkos férfi kiszállt az autóból.

            Egyszer volt, hol nem volt, réges-régen élt egy szegény ember. Szeretett volna készíteni egy hasábot, amihez adott mennyiségű alapanyag állt rendelkezésére. Mereven elhatározta, hogy a hasáb magassága jóval kisebb lesz, mint a keresztmetszet leghosszabb átlója. Azonban mint mondtam, igen szegény ember volt, így kevés anyag állt rendelkezésére, ahhoz, hogy a hasáb kerületét körbefogja. Így találta föl az ember a kereket.

            A kompromisszumok olykor csodás dolgokat szülnek. Én mégsem vagyok a hívük.

            Hősünket ismerve, valószínűleg egy hónapot tölthetett egy trópusi szigeten, ahol rumtól eltompult aggyal adta elő három akkordból álló névre szóló szerelmes dalait a helyi egzotikus őslakosok helyi egzotikus lányainak.

            Ezután szintén egy hónapot töltött a terápia szigorú betartásával, azon tűnődve, érdemként mutatható-e fel, ha a bőr- és nemibeteg gondozó portása már előre köszön az embernek.

            A mai derűs napon kedvetlenül ébredt, azonban mint tudjuk, az ő fajtája ilyenkor a legaktívabb (afféle érzelmi éjszakai állat). Elővette tehát legféltettebb ereklyéjét, amit egy tucat fűszoknya hiányára sem cserélt volna el másfél hónappal ezelőtt, - bezzeg most... - és írni kezdett.

          Nem mondhatnám, hogy üvöltve rázza börtöne rácsait. Csupán elegáns hanyagsággal válla mögé dobja a sálat – amit büszkén visel ősztől tavaszig –,  ha a tudomány ingoványos mocsarában vagyok kénytelen kalandozni néhány napig. Nem kell, hogy szemrehányóan nézzen. Tisztában van vele, hogy a markában vagyok és előbb-utóbb úgyis útjára engedem.

          – Maga innentől fogva szabad ember. Akkor a papírmunkával meg is volnánk. A tollat nyugodtan tartsa csak meg. Fogja fel úgy, hogy egy kedves souvenirt eddigi lakhelyéről.

          – Köszönöm. A viszontlátásra!