Talán jellemez engem, talán teljesen természetes, de az igazat megvallva bármelyik saját írásom alá odacsaphatnám az "én" szócskát a meglevő címkék mellé.
Persze ha az ember tollat vesz a kezébe, a legkézenfekvőbb téma az, amiért nem is kell messzire nyúlnia. Elég, ha csak a zavaró anatómiai képletek eltávolítása után kicibál egy lármás lakót a fejében tanyázó szállóvendégek közül.
Ezzel bele is nyugodhatnék abba, hogy az univerzum hat és fél milliárd középpontja közül az egyik kitartóan követ engem. Azonban: amikor épp sikerült eloszlatni minden lelkiismeretfurdalásomat azzal kapcsolatban, hogy bár elszomorít, de mégsem ihlet meg a zimbabwei éhezők sorsa (hogy tőlem távoli, de létező problémát említsek; és bocsánat a sarkításért, én biztosan kritikával illetném), rájövök, hogy magamra maradtam. Így csak magamból tudok megmutatni valamit, azok a gondolatok azonban, amik a legérdekesebb és legérdemesebbek lennének arra, hogy a tőlem telhető legszebb formába öntsem őket, egyben a legszemélyesebbek is. Én pedig vagyok annyira szemérmes, hogy ne akarjam megmutatni őket. Sőt, az igazat megvallva már az eddigi egy-két rövid írás közzétételével is saját szemérmességem határmezsgyéjén kódorgok valamerre.
Meg kéne próbálkoznom az elgondolkodtató, de személyes érzelmeket nélkülöző prózával. Csakhogy ez korántsem olyan könnyű, mint az eddigiek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.