Egy pesti lakásban fekszem. Egyedül. Az ablakon beárad a jól ismert téli derengés (az a városi fajta, amit a az utcai lámpák fényéből desztillál a párás, fagyos levegő).
          Már az este utolsó gondolatai kergették egymást a fejemben, mielőtt önfeledt örvénylésükben egy másik szférában találták volna magukat. Egy olyan színpadon, ahol nem jár taps az előadás végén, és jó, ha egy-két jelentre emlékszik majd a közönség egyetlen, örökös tagja.
          Ez a napom egyik legkedvesebb része. Az éber világ ingerei már nem érhetnek el, én pedig élvezem, ahogy az agyam lassan maga kezdi irányítani saját kormánylapátját és az egész napos rabszolgaság után végre eljátszhatja jól megérdemelt asszociációs játékát: egyik gondolatról a másik mindennapi nyűgre, egyik nőről a másik elhangzott mondatra ugorva.
          Ma azonban valami megfogott ebben a megszokott szokatlan környezetben, ami körülvesz immáron másfél éve. Mások a fények. Vagy talán az egyedüllét íze.
          Megfogott, mert lámpát gyújtottam és cigarettát. Néhány másodpercre elhagytam az ágyam melegét, hogy magamhoz vegyem a kis fekete bőrnoteszt (újdonsült fellángolásom zálogát), amelybe ezeket a sorokat írom. Nektek. És legfőképpen nekem.

          Jóéjt!